Klein Teréz

A kövesdi Klein Teréz túlélte a holokausztot. A Centropa oldalán van fent egy nagy, 2004-ben készített interjú. Klein Teréz 1944-ben már nem lakott Mezőkövesden, Budapestről vitték el Ausztriába. Túlélte.

Az interjúból másoltam ki pár kövesdi részt.

Mezőkövesdről:

 […]

A zsidók nagy része kiskereskedelemmel foglalkozott. Egy-két nagykereskedő volt, termény-nagykereskedő meg bornagykereskedő. Apukám kiskereskedő volt. Meg kisiparral foglalkoztak még. Volt bádogos, szabó, lakatos, kerékpárjavító, műszerész, meg volt fiákeres, akkor még taxi nem volt, fiákerrel kimentek a vasúthoz, jöttek az utasok, akkor hazavitték. Vagy ha valaki utazni akart, megrendelte a kocsit, és kivitte. Ugyanúgy, mint ahogy a taxi ma csinálja. 1944. június 10-én 90 üzlet és üzem volt zsidó tulajdonban. Az üzletek túlnyomórészt a Fő utca két oldalán voltak. Ebben az utcában keresztény üzlet nem is volt. Mellékutcában alakultak később, fűszerüzlet meg rövidáru. De a keresztény kereskedők főleg vásározással foglalkoztak. A zsidóknál is volt az, hogy vásároztak. A zsidók látták el a lakosságot fűszerrel, rövid- és rőfös áruval, cipővel, csizmával, divatáruval, építőanyaggal és vasáruval. Mert vasáru kellett a mezőgazdasághoz.

[…]

A zsidók különböző részen laktak, egy páran laktak a Fő utcán, de a többség közel a Fő utcához. Úgyhogy a város szélén egy zsidó sem lakott. Mi is úgy voltunk, körülbelül 4-5 percre laktunk a Fő utcától. Ha egy utcát kijöttünk, már kiláttunk a Fő utcára. Meg a többiek is úgy szétszórtan éltek, mellékutcákban is laktak, de közel a Fő utcához. De rendes, normális lakásaik voltak. Leginkább saját ház volt. A szélesebb utak, például Szomolyai út, Bogácsi út, Egri út meg a Fő utca kövezettek voltak, szóval aszfaltosak. A Fő utca volt csak csatornázva, a többi út nem. Fürdőszoba nagyon kevés helyen volt, csak a gazdag család, ha új lakást épített, akkor oda épített fürdőszobát is. De nem sok helyen. Volt ilyen lábasállvány, rajta egy lavór, a lavórok különböztek. Volt, akinek zománcozott volt, volt akinek porcelán, hozzá vizeskancsó. És ha fürödni akartak, elmentek a fürdőbe, volt közös fürdő is. De volt olyan is, ahol volt fürdőkád, de úgy kellett melegíteni a vizet, és beleönteni a fürdőkádba. Nekünk nem volt, mi lavórban meg teknőben fürödtünk. A házunk előtt volt vizesárok, és mikor nagy eső volt, az jól megtelt vízzel. Kivittük a teknőt, beleültünk, és azon csónakáztunk. Aztán este meg megfürödtünk a teknőben. Meg annak idején mosógép se volt, teknőben mostak. Vasalás előtt a ruhát mángorolták.

[…]

L-alakú házunk volt, és a hosszabbik részen volt a kocsma meg a vendéglő. A rövidebb részen volt a mi lakásunk, és a végén volt a konyha. Később nyári konyha lett, de az a vendéglőnek volt a konyhája. A lakásban nagy helyiségek voltak, hatalmas nagy volt a konyha is, és még ott is volt fekhely, mert egy szobánk volt csak, de nem fértünk el. Volt két szekrény, három ágy, sezlon, dívány. Egyébként kettesével aludtunk, én a húgommal aludtam, az Évával. Míg kisebb voltam, a legidősebb nővéremmel aludtam, később meg az Évával.

A ház sarkában épült egy, mi úgy hívtuk, hogy szaletli. Keresztráccsal [ún. paprács] volt körbeépítve, a teteje horganyzott lemezzel volt. Úgy volt megcsinálva, hogy két oldalt le lehetett húzni, és sátoros ünnepkor ez volt a sátor. A tetejére kukoricaszárat raktunk. A horganyzott lemezzel össze volt építve a ház meg a szaletli. Odamentem és segítettem lehúzni a rolót, meg odarakni a kukoricaszárat is. Az egyik részen ott állt egy nagy eperfa, aminek magas törzse volt, és úgy jött a bokros része. Az alsó ága egy vonalban volt az eresszel, a háztető végével. Én az eperfáról mindig átléptem a tetőre. Palatetős volt a házunk. Fölmásztam a palán a tetőre, nyeregtetős volt a ház, és ott mintha lovagolnék, ráültem a tetőre, és szembe velem volt a Bükk hegység. Onnan néztem a Bükk hegységet.

A büdös zsidózásról:

Volt olyan is, hogy mentem haza iskolából, és a parasztgyerekek kiabáltak: „Büdös zsidó, büdös zsidó!” Én meg rászóltam: „Na, gyertek csak ide! Mondd a szemembe!” Odajött, elkaptam, és jól elagyabugyáltam. „Mondod még egyszer, hogy büdös zsidó?” Elszaladt sírva. Erős gyerek voltam, én nem féltem, soha nem féltem. Voltak nyilasok nálunk, a szomszédunkban is volt egy asztalos, a Guba asztalos, aki az 1930-as években nyilas volt, fekete ruhában járt. Főleg annak a gyerekei voltak azok, akik csúfolódtak. Úgyhogy megszoktam azt, hogy védekezzek. Kénytelen voltam, mert már gyerekkoromban találkoztam ezzel. Meg kövekkel dobáltak, hogy „Büdös zsidó, menjetek Palesztinába!”. Ezt kiabálták nekünk. Meg kiabálta, hogy „Egy szem szilva, két szem szilva, pállott szájú büdös zsidó!”. Én meg visszakiabáltam neki: „Egy szem barack, két szem barack, pállott szájú büdös paraszt!”. Nem hagytam magam. Ha neki van rímje, akkor nekem is lesz. De hiába, azért ez benne volt az emberben, és védekezni kellett. Egyszer mentem haza, vittem a kenyeret haza, mert mindig péknél sütötték a kenyeret. Hónom alatt a nagy, gömbölyű kenyér. Szembe velem jött egy nyilas egyenruhás férfi. Hát, úgy csináltam, mintha véletlenül, de akarattal, a kenyérrel neki mentem, az meg nekiesett a kerítésnek. Hát, mondom, ennyit legalább én is adok neked. Ez 1941-ben volt. 1941-ben munkaszolgálatosokat hoztak oda Mezőkövesdre. És azokat nagyünnepekre meghívtuk ebédre. Mert legalább egyszer a nagyünnepeken egyenek rendesen.

A megmenekülésről:

Zsidónak születtem, én ezt elfogadom, hogy őszinte legyek, én büszke vagyok arra, hogy zsidó vagyok. Aztán innen a csillagos házból vittek el.

Lichtenwörthben, Ausztriában voltam. Engem Pestről vittek el, és Ausztriában voltam csak. Odafele gyalog mentünk Budapesttől egész Hegyeshalomig. 1944. november 9-én vittek el az Óbudai Téglagyárból.

[…]

58 kilóval mentem el. Lehettem vagy 20-22 kg, mikor hazajöttem.

Úgy menekültünk meg egy osztrák orvosnőnek köszönhetően. Kijött vizsgálatot tartani, és parancsot rendelt el. Azt mondta, hogy flekktífuszjárvány van a lágerban, és nem enged senkit kivinni. El akartak vinni minket oda, ahol gázkamra van, hogy elégetnek. Aztán lefújták, mert már szét voltak válogatva – ez marad, ez megy. Én azok közt voltam, akik mentek volna, ültünk a csomagunkon két napig, aztán azt mondták, hogy mindent vissza. Menjünk vissza a helyünkre.

[…]

Egyszer csak nyílt az ajtó, és bejöttek az oroszok. Körbenéztek, és ha hiszed, ha nem, férfiak és katonák, sírva fakadtak, és azt mondták, hogy ez embertelen, amit ők itt látnak. Velünk szemben volt egy nagy élelmiszerraktár, és volt ott minden, amit összeraboltak a németek. Porcelánkészletek, minden, onnan tudom, ahogy az osztrákok is megrohanták, és kocsikkal hordták ki. És sajnos a zsidók is. Ki voltak éhezve. Annyi eszük nem volt, hogy nem rohanok neki, és rögtön telezabálom magam. Mert a szalámitól kezdve a szalonnáig, lekvár meg minden volt ott.

[…]

Az oroszok megmondták, hogy azon az úton menjünk, ahol ők bejöttek, mert Wiener Neustadt [Bécsújhely] és Bécs között ék alakban jöttek be, és megkerülik a két várost, körbefogják a németeket. Mi ebben a nyílban voltunk, a két város között. És mondták, hogy csak ott menjünk, ahol az orosz kocsikat látjuk, ne térjünk le se jobbra, se balra, mert mindenütt németek vannak.

Be is tartottuk, és az oroszoktól is kaptunk kockacukrot, de C vitamin volt benne. Meg adták azt a fekete kenyeret, amit ők ettek. Velünk rendesek voltak az oroszok.

A visszatérésről először a budapesti lakásról beszél, majd jön újra Mezőkövesd.

Hazajöttünk a deportálásból, semmit az égvilágon nem találtunk, még egy törülközőt sem. Semmink nem volt. Mindent, mindent, teljesen meztelenről kellett kezdeni. Annyi szerencsénk volt, mikor hazajöttem, ahol laktam, megtartották egy pár ruhámat. Úgyhogy így tudtam felöltözni, Budapesten. Budapestre jöttem, mert innen mentem el. Mezőkövesden nem tudtam semmit, hogy van-e valaki otthon vagy nincs.

Mikor hazajöttem, elmentem fertőtlenítőbe, nem akartam senkit megfertőzni, ahova mentem, és mikor jöttem onnan hazafele, meglátott egy ismerős, aki motorral ment Mezőkövesdre. Az öcsém, Károly már otthon volt Mezőkövesden. Mondja neki az ismerős, hogy képzeld, láttam a testvéredet Pesten, itthon van. Egyszer csak kapok egy levelezőlapot, az öcsém írt, hogy menjek haza, otthon van, otthon van élelmiszer – itt nem volt más, csak sárgaborsó meg kukoricakenyér. Hát jó, elmegyek haza. Nem volt olyan könnyű az utazás se, mert tele volt a vonat, mikor kimentem. Reggel mentem a Keleti pályaudvarra, és szomorúan sétálok ott, nézem, minden vonat zsúfolásig tele, még a lépcsőn se volt hely. Az ablakon kihajolnak zsidó fiatalok, az egyik megszólít, hogy utazni szeretnék? Mondom, szeretnék, de nincs hely, nem tudok fölszállni. Azt mondja: „Majd segítünk! Add fel a csomagot.” Föladtam a csomagomat, és fölhúztak az ablakon, így tudtam hazamenni Mezőkövesdre.

Délután 4-5 óra lehetett már, amikor hazaértem. Hát, most hova menjek, hol keressem? Elmentem a régi házunkhoz, és ott a szomszédba mentem be. Azok sírva fakadtak, amikor megláttak, úgy néztem ki. És rögtön, a lábam is így bedagadva, és ott csináltak nekem fürdőt, meg lábvizet, hogy áztassam a lábamat, hogy lelohadjon, enni adott nekem. És én csak néztem, mert annyira elfásult voltam, hogy nem is érzékeltem azt, hogy mi van. Mondta, hogy maradjak ott éjszakára, majd holnap megkeresik az öcsémet, és akkor elmehetek. Tényleg ott is aludtam náluk, és másnap elmentek, megkeresték az öcsémet, aki egy pékségben dolgozott. Akkor elmentünk, hogy keressünk valami lakást. A Fő utcán találtunk egy félig lebombázott zsidó házat, és ott egy szobába beköltöztünk. De nem volt semmink. Akkor elmentünk a templomudvarra – illetve én nem, mert nem tudtam menni, az öcsém, és onnan hozott egy sezlont, egy szekrényt, egy párnát meg egy takarót. Ennyi volt az egész, amit össze tudtunk szedni. Itt laktam egy pár hétig vagy hónapig.

A deportálásból mikor hazajöttem, idegösszeroppanást kaptam, egy évig kezelt az orvos. Mert mikor rájöttem arra, hogy az anyámat, a testvéreimet, az egész családomat kiirtották, azt nem lehet ép ésszel felfogni. Hallottam róla, hogy anyukáékat gettóba vitték. Mondom, ha gettóba vitték, akkor nem tudnak semmi jövedelemhez jutni. Az Irén néniéknél keresztény emberek dolgoztak. Az egyik ember vállalta, hogy ő hazamegy, és küldtem pénzt anyukáéknak. Hazament egy vasárnapi napon, és az a felnőtt ember sírva jött vissza, azt mondta, tegnap vitték el őket. Előző nap elvitték őket, és fölajánlotta, hogy kössünk névleges házasságot, és akkor elvisz engem az édesanyjához. Ő nem otthon lakik, és akkor megmenekülök. Azt mondtam neki, Józsi, nagyon kedves magától, de én ezt az áldozatot nem fogadom el. Én senkitől nem fogadok el áldozatot. Én ezt vállalom és végigcsinálom. Még azt se csináltam meg, hogy így védjem magam, megvolt ez a lehetőségem is. Nem, amit az emberre a sors kirótt, az elől nem lehet elmenekülni. Ezt végig kellett csinálni. Csak az anyámat nagyon sajnálom, mert áldott jó asszony volt, és a testvéreimet, akik még élhettek volna. De sajnos ilyen az élet. Ez ami fáj nekem, egyébként én nem haragudtam senkire, egyetlen nyilast föl nem jelentettem.

Én senkin bosszút nem álltam, mert nem vagyok bosszúálló. Mindig azt mondtam, én nem vagyok bíró, a jó Isten majd mindenkinek megfizet úgy, ahogy megérdemli. Az öreg Guba asztalos, a régi nyilas is, egyszer otthon voltunk, itthon volt az öcsém is Izraelből, és elmentünk Mezőkövesdre, akkor még a nővéremék ott laktak. Elmentünk a régi házba, a régi szomszédokat meglátogattuk. Megyünk a Szolyai úton, és mondja az öcsém: „Nézzétek, nem itt lakott a Guba asztalos?” Erre egyszerre kijött a kerítés mögül, „De igen, én vagyok!” De már nagyon öreg volt. Akkor odaköszöntünk neki – Jó napot kívánunk! – és továbbmentünk. Pedig ez volt az, aki már kinézte, hogy melyik üzlet lesz az övé, meg kinek a mije lesz az övé. Szóval, engem nem érdekelt. Én bosszúálló nem voltam soha. Azzal nem hozom vissza az elhunytakat.

Itt olvasható az egész interjú

Péter
darvastoth@gmail.com
No Comments

Post a Comment